Figyu-figyu-figyu

...homlokát ráncolva gondolkodik, miközben rámnéz....

- Te mond, vagy már harminc?

Yesssssssss!!!!! :D :D :D

...nincs, mert az irodán kívül nem megyek sehova, mégis, hihetetlen jóérzést sugároz a türkizköves nyakláncom.... Ma ebben bújok meg. Azt hiszem.

...pedig igazából nem tettem semmit.

Anyu említette, hogy nagybátyám megint osztotta az észt, azaz: "minek épültétek ezt a házat, ééés kettőjüknek (ez Mucus és én vagyok) minek egyáltalán, és úgysem lesz neki soha senkije (ez én vagyok), ha már idáig sem talált,mióta egyedül van már, rég kellett volna találnia valakit, de olyan természete van, hogy úgysem talál senkit" stb.

Ez úgy ütött. Az is, hogy anyu elmondta, picit azt éreztem, hogy jólesik neki, hogy elmondta, és bánthat. Álltam ott, és nem volt sem kedvem, sem idegzetem visszaválaszolni, vagy vitát generálni, mert minek. Ha egy pasi vitázik, vagy megvédi magát, vagy visszaválaszol, az rendben van. Ha ezt egy nő teszi, az vagy hisztis picsa, vagy kiállhatatlan liba, akit nem lehet kibírni, ugye....

Mindenesetre végiggondoltam, hogy vajh a családban hányan gondolhatnak rólam ilyet, vagy tényleg gondolnak-e rólam ilyet.

A dolog azért fájt különösen, merthát pont azt a részt érinti.... hát úgyis tudjátok. Nincs senkim, és nem is találok. És nem tudom, miért. Nem azért, mert nem akarok, egyszerűen nem megy. Látjátok, olvassátok a "küzdelmeimet".

És hogy tényleg ilyen vagyok-e.... Persze, nem vagyok ilyen - azt nem mondom, hogy nem voltam, mindenkiben van hiba - de már régen, nagyon régen, Mucus óta biztos, hogy sokkal hallgatagabb, meggondoltam, visszafogottabb lettem. Elcsöndesültem, ha úgy tetszik. Nem úgy vagyok, hogy "csakis nekem van igazam", de persze van olyan, hogy harcolok az igazamért. Ez viszont szerintem természetes.

Nem vagyunk egyformák. Ki ilyen, ki olyan. Ahogy az életben sem, de itt a blogokon, viszonylag felszínes ismerettel rendelkezve a másikról, soha nem éreztem úgy, hogy van jogom megmondani a "tutit". Még akkor sem, ha esetleg magamat kellett volna megvédeni. Inkább átgondoltam, időt adtam az egésznek, így leggyakrabban válasz nélkül hagytam, hagyom az olvasottakat. Nem akarok vitázni, sem érvelni, még akkor sem, ha úgy érzem, hogy amiről írok, az tényleg úgy van, és kiállok mellette, akkor meg főleg nem, ha magam is ingadozom. És akkor sem írok kristálytiszta határozottsággal máshova és másnak, ha úgy látom, nem értek egyet azzal, amit az(ok) a más(ok) ír(nak) a blogjukban - pedig ilyen is sokszor van. Ilyenkor mindig végiggondolom, hogy 1. teljesen más élethelyzet, és más ember, más gondolkodás, más gond... 2. Miért bántanám meg....? 3. Nem biztos, hogy jó, ha hallgatok, mert okos érvekkel, visszakérdezéssel is lehet segíteni, ha valaki rossz úton van (én ezt személy szerint el is szoktam fogadni, és örülök neki.).

Az életben nehezebb, nincs annyi idő egy adott szituációnál a reagálásra, és lehet, hogy ott az ember hamarabb dönt rosszul...

Ezek voltak a "hidegek".

Melegséges pediglen az, hogy

-igazából egy olyan embertől, akinek nem sok köze van hozzám, teljesen önzetlenül kaptam egy nagyon kedves gesztust, aminek már a ténye is picit belevilágít az életembe, mindenesetre igyekszem megfogadni a tanácsát, köszönöm....

- tegnap nem mentünk sehova, az otthonülésünkből készült egy táska, és kétésfél nyaklánc (ma anyuval hozatok még hiányzó dolgokat) és ragyognak a bútoraim

- ma reggel pedig az abc parkolójában kaptam egy nagyon kedves-aranyos gesztust arra vonatkozóan, hogy valaki szívesen jelentkezne mellém, ha lehet....:) Persze, jót mosolyogtam rajta, mert... hát nem, de nagyon-nagyon jólesett:).

...fárasztó hétvégében (amikor kétóránként felbukkan valami, amit "meg kell csinálni", és amit természetesen "neki esze ágában nincs megcsinálni" , szóval hadakozunk rendesen, és én ebben folyamatosan lefáradok, a monoton munka, teszemveszem közepette csak úgy tudom átvészelni, hogy nem sikítok, hogy az agyam is teljesen monoton-funkcióba kattan egy idő után, az arcomra ráül valami rideg csukottság, és nem, nem akarom ezt!!!! de ez van..... hogy értsétek: nem akar tanulni, nem akar elpakolni, nem akar bepakolni, nem akar zongorázni, nem akar enni, aztán enni akar, aztán nem akar fésülködni, és nem akar felöltözni, és nemakarnemakarnemakar.... és nem, nem lehet hagyni, hogy ezt a sok nemakarást mind véghezvigye, mert van, amikor hagyom, mert van, amikor van ideje a nemakarásnak, meg van létjogosultsága is, mert épp akkor miért is ne, de aztán nem tudja, hogy hol a határa a nemakarásnak, és itt ádáz vitáink és csatározásaink vannak, és iszonyat fárasztó.... és amikor nem vagyok benne, akkor tisztán látom, hogy mi az, amit szabad, és meddig, de amikor benne vagyunk, néha azt érzem, hogy hagyom a francba az egészet, mert tényleg, miért is..... de persze, ha hagyom, hogy az legyen, amit Ő gondol, akkor mégis, mi lesz belőle??????? mert felelősségteljes, gondos, megbízható, szavahihető ember biztos nem.......  )

szóval ebben a fárasztó hétvégében leginkább a szépen letisztított cserépkályhaajtó-látványába tudtam kapaszkodni, az üvegen keresztül látni, ahogy biztatóan, melegen, és nyugtatóan táncolnak a lángocskák, ahogy izzik a fa, pattog, összerogy és újra életre kél - nagyon szép, és ahogy léptennyomon elmegyek mellette, hát hüppögő sóhajtással veszek mindig egy nagy, nyugtató levegőt.......

... egyik (nem) hétköznapi vacsoravendégünk. Szerettük.... :D

...ki tudnék békülni az ilyen nyugis-tavaszillatú-madárcsicsergéses-napsütésselteli-itthoni reggelekkel.

Ámen.:)

...ma nem adom át magam az egész héten kerülgető, belémbújó, lökögető letargiának és rosszkedvnek, mert ugye minek is, ha ugyanannyi erővel akár nemszomorő, sőt, esetleg jókedvű, mitöbb, esetleg akár elégedett is lehetnék.... mindehhez pediglen elég volt annyi, hogy kitaláljam, "retro szombati ebédet" fogok készíteni, no semmi különös, csak füstöltkolbászos krumplilevest túróspalacsintával, hozzá jaffa-szörpöt, meg egy adag napsütést, ami most is beáramlik a konyhaablakon...

Mindezekhez még hozzájött, hogy rendetpakoltam a spájzban (és még csak kilenc óra!!!!) és találtam két marokravaló csipkebogyót, amiről teljesen elfeledkeztem, hogy még az ősszel szedtem, szóval majd mindjárt beáztatom, és estére főzök belőle teát..... szóval mindez oly nosztalgikus (mamámra emlékeztet, a vászonzsák is, amiben tartom a csitkét, meg a diót), hogy akár bőghetnék is rajta (de nem, ugye, mert ma nem olyan nap van....)

...szóval, hogy hazaértünk Mohácsról, én kidőltem. A hétfő este kutyagumit se ért, mármint, értelmes dolgot sokmindent nem csináltam. Másnap korábban keltem, mert azért mégiscsak, valamit kellett pakolásznom, meg persze összekaptam magam, és rohantam a vonatra. Eszméletlenül jó volt, "csak" ülni háromnegyed órát, anélkül, hogy bárkihez kellett volna szólnom, vagy bármilyen kérdésre választ kellett volna adnom, egyáltalán: nem kellett gondolkodnom, odafigyelnem stb...!!! És sütött a nap, egész reggeltől délutánig.... az előadás végéről leléptem, és voltam gyöngyösboltban - azóta is ide-oda teszegetem az asztalon a vásárolt cuccokat, mert el nem teszem, az biztos, nagggyon szeretnék már készíteni pár cuccot ismét!!!! - meg még néhány helyen, aztán irány haza.... ahol fél órám volt összekapkodni a cuccainkat, mert mentünk a "maszkabálba". Mucus végül nem öltözött be, de nekem nagy kedvem volt hozzá, pláne, hogy belépéskor rögtön jött Évanéni szembe, néger apácának öltözve, höh, aztán jó fél óra múlva leesett, hogy kiket is látok még, és akkorákat röhögtünk.... spec én Euláliává változtam, mindenkinek megmondtam, mit súgott nekem róla a Devlá, kezicccsókolom, naccsááága, vagyis mit látok a lámpabúra-varázsgömbömben.... Ez egy családias, rövid, hétköznapi "buli" volt, olyan emberekkel, akik között nem "kellett" viselkedni, olyan lehettél, amilyen vagy, és.... hát igazából én itt egy jó pozícióban vagyok, és ezt szeretem.

Tegnap pedig a galériában... hát jó volt. Vásznat feszítettünk, apró szögekkel komótosan rászegeltük a fára, majd 1:6 arányú enyves kotyvalékot rotyogtattunk a rezsón (fú, nagyon büdös!!!), azzal jól átfestettük-átitattuk a vásznat, majd következett a szárítás. Miközben száradt, a megmaradt kotyvalékhoz 1:1 arányú krétaport és egy kis lenolajat kellett keverni, és azzal is picit még rotyogtatni. A vászon száradása után még ezzel a fehér trutyival is át kellett festeni, és ha megszárad, ezzel kész az alapozás. Ezután lehet rá festeni, akrillal,temperával vagy olajjal. Úgyhogy nagyon várom a következő alkalmat, az olajfestést igazából még nem próbáltam. Jókat beszélgettünk közben, sajnos nekem mindig hamar le kell lépnem, itthon igy sem úsztam meg beszólás nélkül - áááá, muszáj unokatesómmal kooperálni, hogy kéthetente vállalja be  Mucust, semmi kedvem anyu beszólogatását hallgatni, sem elviselni. Mert nem és kész. Mert ez az enyém, és igenis szeretek oda járni, és igenis, fogok én oda járni. Slusszpassz.

.... minden.....

Amikor Mucus este síróssá válik egy butus rajzfilm miatt, és aztán a szomorúság ottragad a szívében és a szemében, és hirtelen picivé megy össze, a szeme meg nagy lesz, és családra vágyódik, és legszívesebben én is elvonulnék, hogy nehogy meglássa, nekem is sírnom kell, mert mindent meg tudok neki adni, de ezt, ami a legfontosabb, ezt nem.... és rohadtnak, és szemétnek érzem magam, mert a belegondolok.... mit tettem vele én, vagy mit tettünk vele mi, a szülei, vele, akit a legjobban szeretünk - és elvettük azt, amihoz ősi joga van, hogy családban nőjön fel, apával, anyával, tesókkal, nevetve, vitatkozva, veszekedve - de odatartozva valami szoroshoz....

Ez fájdalmas.

Amikor ülök a galériában, és mindenhol ottvan T. "lenyomata", tudom, hogy szombaton Ő lesz ott, és befejezi az egyik szobrot, amit készít, hogy ottlóg a fogason a kék köpenye, és akkor még beszélünk is róla, és Edit felhívja valami miatt, mellettem ül két méterre, és a tudat, hogy T-vel beszél, hogy Ő van a vonal végén.... és nehéz, hogy ottvan minden esőcseppben, ami legurul a szélvédőn, az esti csillagokban, a függöny rojtjaiban, a levegővételemben, a leírt betűim mögött, a polcomon egy kép....

Ez szánalmas. Azonkívül, hogy fájdalmas is.

Hogy ittvagyok, 37 évesen, és.... és félek.

Halleluja.

...merthogy ideért. Tegnap még csak meleg volt, de az illata... az illata ma ért ide. Most már biztos, hogy mindjárt ittlesz:)